Dr. Pelsőczy Ferenc
c. prépost, plébános
(1916-1995)

Pelsőczy atyára emlékezve: ide kattintva egy videoösszeálítás tekinthető meg.
1957-ben, az elbukott forradalom utáni kábulatból lassan éledt a helyi közösség. Ebben az időben vette át Dr. Pelsőczy Ferenc a törökbálinti plébánia vezetését. 41 éves fiatal pap volt, de az élet már megsuhintotta párszor. Ma már humorosan hangzik, akkor életveszélyes lehetett: amikor figyelmeztették, hogy az ország feltámadásáról beszéljen, akkor is Krisztus feltámadásáról beszélt. Mindez nem maradhatott megtorlatlanul. Hét évre kitiltották Budapestről. Veszélyes embernek tartotta a rezsim, ezért kellet távoznia Budapestről. Veszélyes volt, mert meg tudta értetni magát az emberekkel.
Dr. Pelsőczy Ferenc Csepelen született 1916. november 13-án. 1941. június 20-án szentelték pappá Székesfehérváron. 1946-ban teológiai doktorátust szerzett Innsbruckban, ahol húsz nemzet fiai tanultak teológiát. Kilencen voltak az évfolyamban. Egyedül neki sikerült megvédenie a doktori disszertációját.
Káplánként működött 1941-42 között Budafok-Belvárosban, 1942-43 között Csepelen. 1943-49 között ismét Budafok-Belvárosban dolgozott hitoktatóként, majd ugyanitt 1949-től plébánosi megbízatást kapott. Később lelkész volt Apátszálláson, 1951-57 között adminisztrátor Előszálláson, majd 38 éven keresztül, 1957-től életének 79. évében bekövetkezett haláláig Törökbálint köztiszteletben álló plébánosaként.
1955-57 között kerületi esperes, 1958-ban bekebelezett teológiai doktor, 1959-től a Budapesti Hit-tudományi Akadémia magántanára lett. 1970-ben a Szent Miklósról nevezett székesfehérvári címzetes préposti címet kapta főpásztoráról. Több egyházmegyei bizottságnak volt tagja, legkiemelkedőbben az Egyháztörténeti Munkaközösségben tevékenykedett.
Vajon hányan emlékeznek még 1957-re, amikor Pelsőczy Ferenc atyát Törökbálintra helyezték. Amikor másodízben Budafokra helyezték az akkori politika nem lelkesedett a fiatalság körében végzett eredményes munkájáért. 1957-ben, amikor ide helyezték Törökbálintra, vajon milyen állapotot talált akkor itt? Sáros utcákat, elárvult, kissé elhanyagolt plébániát. Egy kerékpárt – azzal kezdte járni a falu utcáit. Évek teltek el, megújult a plébánia, aztán a 70-es évek elején a templom is. Nem mindenki tetszésére, mert sokaknak riasztóvá vált a templombelső puritánsága. Az Ferenc atya a renoválás költségeitől eladósodott. Mindene ráment a felújításra, még a külföldön élő nővére által fizetett autó is. Sok mindent elölről kellett kezdenie.
Nálunk, itt Törökbálinton az iskolából a legnehezebb időkben sem hiányzott a hitoktatás. Az ország legtöbb helyén a 60-as évek közepére teljesen kiszorult az iskolából a hittan. Törökbálinton Pelsőczy atya járta a falut, beszélt a szülőkkel, nagyszülőkkel. Megtalálta a módját, hogy a családok kérjék az iskolai hittanra való beíratást. Nem engedtek a jogból! De érezte, tapasztalta azt, hogy állandóan fürkésznek utána. Lesték, megfigyelték, ki mikor jön a plébániára. A „Nagy Testvér" minden mozdulatát számon tartotta. És mégis voltak nagy számban első áldozok, mégis voltak bérmálkozók!
Nem véletlenül „száműzték" a fővárosból. Több nyelven beszél, s mint többször elmondta számára idős korában is a nyelvtanulás, az idegen szavak megismerése a szellemi restség elkerülésének egyik módja. Mint történész: korunk eseményeit a történelem fordulópontjaival vetette össze, s így értelmezte. S mindezt szerényen tette, de nem álszerényen, oktatóan, de nem kioktatóan. Érthető, hogy annak idején „veszélyes" pap lehetett, aki befolyásolni tudta híveit, hatással volt rájuk. Nagy nyereségre volt a törökbálintiaknak, akik hétről hétre hallgathatták beszédeit, hittanóráit.
Ferenc atya büszkesége tulajdonképpen boldogság volt: örült annak, hogy 38 évet egy helyen, s éppen itt a nagyrészt katolikus Törökbálinton szolgálhatott. Örült annak, hogy olyan embereknek lehetett lelkipásztora, akik hűen őrizték az erős helyi hagyományokat, hűségesek voltak őseik hátrahagyott hitéhez, és példamutató együttlétet alakítottak ki az ifjak és a vének, az őslakók és az úgynevezett betelepültek között.
Szomorúan idézte a példát szavainak igazolásául: „A tények önmagukért beszélnek. A temetéseken látszik legjobban, milyen erős az összetartozás a törökbálintiak között, mennyire nemes gondolkodású, gondoskodó és rendszerető nép lakik ezen a vidéken. És ez nemcsak az utóbbi években van így – tette hozzá – így volt ezt a kommunizmus negyven éve alatt is. Merthogy Törökbálinton még e kemény évtizedekben is papot hívtak, ha temetni kellett!"
„Keszonmunka ez" – mondogatta gyakran – „Mikor a hídépítő munkások a víz nyomása alatt ásnak gödröt és ebbe fundamentumot építenek. Ezt tesszük mi is. Tíz év alatt kinőtt a kezünk alatt egy nemzedék – a gyökerektől a virágba borulásig –, amely az igazság és a hűség forrásaiból táplálkozva a megrendült családi élet reménye lehet. Ezek a fiatalok egymást is megtisztelik, és lelkükkel világítanak a községben. Isteni erő van a gyermeki lélekben. Isten soha nem dolgozik üresjárattal, nincs kivétel. Foglalkoznunk kell velük, Isten útjai megmunkálásra várnak. Nagy adomány, hogy megvan a lehetőségünk utolsó szívdobbanásig fiatalnak lenni."